BLOG, házunktája

KIS HÜNNI 🙂

Sok-sok évvel ezelőtt Kisfiam, Zsombi még nagyon aprócska legényke volt, 1,5 éves, épp hogy beszélni kezdett.  Egyik este az ágyon figyelte a mesekönyvet,  majd rámnézett a hatalmas (akkor még kék) szemeivel, és alig hallhatóan, többször is elsuttogta földöntúli mosollyal az arcán: “Kis Hünnni”.  Le is videóztam, azóta is sokszor megnéztem, és a családi legendárium szerves része lett ez a történet.

Minden nyárelőn, mikor megjelennek a kertünben a fél tenyérnyi kicsi Hünnik,  olyan szeretettel nézegetem és babusgatom mindet, ahogy csak egy érző szívű édesanya tudja, akinek különös kötődése van hozzájuk.

És mi a jobb egy Hünninél? Hát kettő! Bevacsoráztatva, és útjukra bocsátva szabadon.

Mosollyal, Dorka

2016.06.17

Kapcsolódó kép

CSAK ÚGY! Mert a Márkus Major Vendégházban szeretettel várunk! 🙂

2017.06.10.

Kapcsolódó kép

A FIÚ, aki kisnyusziként érkezett, de oroszlánként távozott

A vendéglátás egy igazán élvezetes társadalom tanulmány számomra, érdekes jellemekkel, nagy egyéniségekkel, semmiképp sem szürke emberekkel találkozom ilyenkor. A napokban egy olyan család járt Vendégházunkban, akiket nagyon a szívembe zártam.
 
Eredeti nevüket nem fogom leírni, mindannyian át lettek keresztelve a blogban.
 
Egyik pénteki napon temperamentumos, de kedves hölgy keresett telefonon (hívjuk Krisztának), aki már másnap éjszakára kivenné a Vendégházat, és aki 50 kérdés/perc tempóval darálta a megválaszolandókat. Pl.: “hol megy a tanösvény, és érdemes-e máshová is kirándulni még”? “Van-e térképük a túraútvonalakról? ” “Egy főre is kiadják-e a vendégházat, vagy csak kettőre?”, “Mit lehet még megnézni a környéken?” , Vannak-e biciklis útvonalak a Vértesben?” “Ha mégsem egyedül megyek, meddig kell szólni, hogy jön még velem valaki?” , “Van-e reggeli, ha igen, mikor?” stb, stb.
 
Igyekeztem legjobb tudásom szerint hozzánőni a feladathoz, és Kriszta tempóját tartva válaszolni mindenre. Percek múlva újra csörgött a telefonom, hogy úgy döntöttek, jön vele a párja (Péter) és annak 7 éves kisfia (Zekő) is.
 
Igazából nem szoktam 2 évesnél nagyobb gyerkőcöket fogadni, ennek egész egyszerűen az az oka, hogy csak egy franciaágy fért be a szobába kényelmesen. Ezért a kissrác csak a nagyágyban tudott aludni, így kíváncsian vártam, mi fog ebből kisülni. (a vendégágy határozottan nem három személyes) 🙂 Megágyaztam hát Neki Pókemberes huzattal, és ugyanilyen menő törülközőt is kapott.
 
Kriszta érkezett először, kora délután, Péter és Fia csak estefelé jöttek. Amint kiszálltak a kocsiból, csak egy árnyat láttam elsuhanni, mert Zeki bebújt az apja hórihorgas lábai mögé, és ki sem lesett onnan. Legalább 3-4 “csicsit” szorongatott az apró tenyereiben, és pár perc múlva is csak annyit értem el, hogy kipislantott rám. Apró szöszi buksit, édes gyerekarcot láttam, szomorkás kis barna szempárral, és látszólag Apa jelentette számára az egész világot. Ez a pici Legény pár éve elvesztette az Édesanyját, ami hatalmas trauma, és feldolgozhatatlan egy ekkora gyerkőc életében.
 
Megkérdeztem Zekit, lenne-e kedve a lovakat megetetni? Apjára nézett, és nem túl határozottan bólintott egyet (de inkább csak egy felet). Hoztam is a kenyérdarabokat és az almákat, majd a kis család és én felmasíroztunk a kert végébe pacikhoz. Zeki persze tartotta a tisztes távolságot, mert hatalmasak voltak a lovak egy ilyen pindúr nézőpontjából. Aztán egy fél óra elteltével csak odasomfordált, és Apa tenyere alá helyezve az övét, így együtt megetették Gyémántot. Akkor már nevetni is láttam, mivel a ló alaposan összenyálazta a kezüket. Azonnal ki is terveltem a következő mosolycsalogató akciót, a srácaimmal lehozattam a kertbe a két szépséges párduckaméleonunkat. Lett ám csodálkozás, meg ámulat, mert Ők ilyet még sosem láttak, főleg, hogy egyikük a vadásztudományát is megcsillogtatta. Merthogy a nőstény a kiugró ragacsos nyelvével úgy leszedte Zsombi fiam kezéből a szöcskét, hogy azon már Zeki is kacagott. Istenem, de jó volt hallani! Sőt, a hüllő bőrét is megsimogatta, és boldogan futott le a kert végéből a Vendégházig a felnőttek előtt (és nem Apa mögött).
 
Kriszta egyébként egy régen volt kollégámra emlékeztet, határozott és karakán személyisége van, sokat nevet, és gyönyörű vörös hajkorona keretezi a ragyogó kék szemeit. Amennyire látom, mindent megtesz Zekiért, babusgatja és szeretgeti, óvja és félti a Kismanót. Nem próbál az anyukája lenni, Ő egyszerűen csak “Kriszta”, aki mindíg ott van Péter mellett, és ha szükség van rá, segít.
 
Zekő szaladgált még, kicsit focizott is, aztán kiültek a kertbe vacsorázni is a jó levegőre. Meg is kérdeztem, volna-e kedve felülni másnap Gyémánt hátára, és végre egy határozott bólogatásroham volt a válasz.
 
Reggel aztán nyergeltem, és mivel Péter évekkel ezelőtt lovardában is dolgozott, így hagytam, hogy a futószárazást Ő végezze el. Fel is pattant a pacira, és ügettek pár kört. Majd leszállva zavartan magyarázkodott, hogy milyen “béna volt”, pedig ha tudná, hogy én feleannyira sem tudok lovagolni….
 
Gyémántról méltatlanul keveset írtam eddig a blogon. 1 éve él velünk, most 4 éves fríz kanca. Mindíg rácsodálkozom, hogy az állatok nagy része mennyire pontosan érzi azt, hogy mikor mit engedhet meg magának. Mikor van helye egy kis mókázásnak, és mikor van az, hogy pontosan be kell tartani a gazditól kapott utasításokat. A lovaknak, kutyáknak, a korábbi alpakáimnak is különleges érzéke volt ahhoz, hogy tudják, ha kisgyerekek közelében vannak, rájuk vigyázniuk kell. Nem trappolunk el mellette, nem kóstolgatjuk a ruháját, mert megijed, nem fújtatunk az orrába, mert nem szabad, és nem lökjük fel rohangálás közben, ahogy azt velünk a boci méretű, tank típusú, amúgy még kölyök komondor babánk időnként megteszi.
 
Ahogy Zekit felraktuk Gyémánt hátára, a ló egy teljesen más, nyugodt és engedelmes testtartással jelezte, hogy érzi és pontosan tudja, hogy most figyelnie kell. A normál járásánál is lassabban és óvatosabban ment a vezetőszáron, füleivel a gyerekre (is) koncentrált, és tényleg úgy lépkedett, mintha hímes tojásokon járna. Megkapó ezt átélni, megtapasztalni, öröm ilyen állatokkal együtt dolgozni.
 
Zekinek megmutattam, hol kapaszkodjon, hogy szorítsa a lábával a lovat, és szépen kis körben (Apa körül természetesen) keringtünk kicsit. Miután megdícsértük, felbátorodott, és már nagy körökre is boldogan eljött velem, Péter pedig a pálya egyik sarkából figyelte Krisztával, és nem győzték fotózni a bátor Kislegényt. Aki annyira mosolygott a hatalmas fekete fríz hátán, hogy élmény volt nézni az arcát, és úgy kihúzta magát a nyeregben, mint az igazi huszárok. Nagyon bátor és ügyes volt, tényleg.
 
Ahogy a második napra kinyílt ez a kis Pindúr, az számomra mindent vitt. Meggyőződésem, hogy az állatokkal való kapcsolatépítés nagyon sokat segít a bezárkózott, nehéz terhet cipelő gyerekek és felnőttek számára. Zekinél is pont ezt tapasztaltam, a kaméleon simogatással, kutyusainkhoz való odabújásával, a lovakkal való kapcsolatépítéssel ez a Kisfiú nagyot lépett előre, kommunikálni kezdett számára idegen emberekkel, felszabadult és boldog volt. Picit megnyitotta a páncélját, ami mögé évekkel ezelőtt bebújt. Az ilyen pillanatokért megéri dolgozni. Bízom benne, hogy talán lassacskán eltűnik majd az a fal, amit önmaga és a világ közé épített.
 
Zeki kisnyusziként érkezett, de bátor oroszlánként távozott tőlünk. Szerintem sok élményre van még szüksége a lelkének a gyógyuláshoz, és örülök, hogy egy picit ennek én is részese lehettem.
 
Remélem, látom még!
 
Mosollyal, Dorka
 
2017.05.15.

 

Kapcsolódó kép

Keleti gyertyán

Mindig is tudtam, hogy jól választottam lakhelyet. Az ablakon kibámulva a csodás erdőt látom, és a Haraszt-hegyi tanösvény 1-1 kivillanó foltját, amit épp nem takarnak a fák.  És hogy milyen fák? Nos, az egyetlen helyen Magyarországon pont a házunk feletti erdőben nő a KELETI GYERTYÁN.

Jégkorszak előtti, szubmediterrán klímát kedvelő, alacsony termetű, védett, csodaszép fafaj.

Gyertek el hozzánk, nézzétek meg Ti is!  🙂

Képtalálat a következőre: „carpinus orientalis”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Keleti_gyertyán

Kapcsolódó kép

Tavaszolás szőrmentén

Majorunkban Gina, az 1 éves komondorbaba szőrzete az elmúlt hónapokban sok kívánni valót hagyott maga után. Húztuk-nyúztuk, fésültük meg bontottuk, de nem igazán boldogultunk vele, valahogy azt éreztük, lehetne ez még jobb is. Ez volt az alapállapot:

Egy merész huszárvágással úgy döntöttem, hogy elviszem kozmetikába, mert ott biztos jobban értenek hozzá, és amúgy is, érezze már a kocsiban való kultúrált közlekedés szabályait,  és egyáltalán, szokja a szépülést, elvégre egy hölgyről beszélünk. 🙂

Választásom a Suzuki típusú kisebb autónkra esett, gondoltam nem lesz (akkora) baj, ha szétrág idegességében ezt-azt, és csoroghat a nyála is, nyilván könnyebben viselem egy olyan autóban,  ami elnyűhetetlen, napi használatú, és helyi járkálásokra van kitalálva.

Ginát megpróbáltam beemelni a csomagtartóba, de hamar rájöttem, ha megmakacsolja magát az ötven kilójával, akkor én járok rosszabbul. És perszehogy. Így maradt a teljes hátsó üléssor, ahova pokróc leterít, és két jegesmaci méretű kutyaláb beemel, kutya-többi rész – utána-tol megoldással megszületett a bíztató végeredmény, és Gina bent feszített az ezres Suzukiban. Láthatóan fogalma nem volt, mit keres ott bent, de gondolkodási időt nem hagyva elindultunk a harmadik szomszéd faluba, a kutyakozmetikába.  Először nem is értettem a szembejövők arcán a jeges félelemmel kísért döbbenetet, mikor egy csipetnyi autóban a vezető feje felett-mellett egy kb. dupla akkora kutyafej látszódik, merthogy a drága kutya pont a két üléssor között vágta magát  ülő helyzetbe, így a mellkasa pont átért a sebváltóig, ergo mintha egy sorban ült volna velem, de középen.  Brutál mérete miatt tűnhetett ijesztőnek, melyet az apró Suzukiban való látványa még brutálabbá tett.

Parkolóba megérkezvén letöröltem a fejemről a kutyanyálat, mely időközben valamilyen fondorlatos módon ott került elhelyezésre az út folyamán, és betrappoltunk Annamarihoz, aki lelkesen fogadott minket.

Gina előtt le a kalappal ! Igggggazi nőként viselte a megpróbáltatásokat, többek közt azt, hogy közel 4,5 órás (!!) szépítgetése során nem feküdhetett le már az első fél percben, hanem kb. egy órán át állnia kellett. Egy ekkora komondornak ez tényleg megerőltető (pedig nem, csak eljátsza), de a fejét direkt duplán nehezítette az álldogálás alatt, hogy a gazdi jobban szívjon. Lett is bicepsz izomláz reggelre, de ez már mellékes, az igazi érdem a kozmetikusé volt.

Nos, a testformát én választottam, ami egész jónak tűnt, míg a buksihoz nem értünk. Én nem ilyet szerettem volna, de rá lettem beszélve. Kár volt. Komondor helyett egy bazinagy “uszkárral” lettünk gazdagabbak, Gina nyomokban sem hasonlít komondorra, pedig annak született. Már nagyon várjuk, hogy a buksiján megnőjön a bundája. 🙂

Legközelebb is ugyanide megyünk, mert amúgy nagyon profi kozmetikussal volt dolgunk 🙂

Átlényegülése képekben az alábbi:

És hogy szavam ne felejtsem, ismét mentettük egy szetterkét.  Lent találjátok Roxy kutyánk történetét, és ha elolvassátok, megértitek, szetter nélkül lehet élni, de minek? 🙂

Rézi másfél éves, és egy hete lakik velünk, és nagyon-nagyon kiegyensúlyozott, aranyos kutyus.

Mosollyal, Dorka

2017.03.21.

 

Kapcsolódó kép

Lovacskáink

2016-tól  újra van lovunk a majorban. Gyémánt 3 éves fekete fríz kanca, gyönyörűségesen szép! Mellé érkezett Negro, szintén fríz, ő egy csődör csikó.

2016 őszén az a döntés született, hogy a lovakon kívűl minden más állatot elajándékozunk, eladunk a majorból. Ennek oka nagyon szomorú, ugyanis az erdő mellett a rókák rendszeresen bejártak dézsmálni a szárnyasokat, és a nyuszikat, hiába voltak estére bezárva, a faházat is felfeszítették, addig mesterkedtek. A sokadik eset után fedeztem fel, hogy a legutóbbi, őszi 4 napos kisbárányokat is elvitték. Ekkor határoztam el, hogy csak a lovak maradnak nálunk, így most őket lehet csodálni, simogatni. Gyémánton természetesen lovagolni is lehet.

2016.08.03.

Kapcsolódó kép

 

Mentett kisbárányaink jöttek

Az idei évünk sem telik el mentett napos bárányok nélkül, ők az első vendégek, de lesznek még idén kisbarik. Most hárman vannak, első nap kettő még lábra sem tudott állni. Most 3 naposan már szaladgálnak, erősödnek.

2562016.04.30

Kapcsolódó kép

Új szépségek érkeztek állatsimogatónkba

Kiskakasaink: Hektor, Harcos, Hugo, és van egy japi is köztük, Janos-san. (Argo után szabadon).

Előző gazdija sajnálta őket levágni, így felajánlotta nekünk továbbtartásra. Köszönet érte H. Patriknak. 🙂

Estétől már az új haverokkal  bandázhatnak.

IMAG0380

Kapcsolódó kép

 

2016.01.14.

A szerencsés, Aki megúszta, hogy idén ő legyen a főfogás

Tavaly nyáron vettem 4 db kispulykát. Mindíg izgat, ha egy új állatfaj érkezhet, így nem is volt kérdés, pulyka KELL. 🙂  Hiszen az, hogy egy parasztudvarban ne legyen pulyka, nos, ez tarthatatlan állapot.  🙂

Annak persze nem olvastam utána, hogy a pulykákat 8 hetes kor után kell venni, mert addig -ha nem gyógyszeres táppal etetsz- elpusztul az összes

Tanulópénz megvolt, egy maradt életben. Ő viszont hihetetlen jó fej lett.  Ahogy meglát az állatsimogatóban, azonnal sikítozni kezd örömében, ott sertepertél körülöttem, és igyekszik meglesni, milyen finom falatot kap reggelire vagy épp vacsira.

Életének végcélja a fazék lett volna, idén karácsonykor. Viszont jófejsége miatt képtelen voltam beáldozni Őt az ünnepi asztalon főfogásként. Ahogy a többi szárnyast sem.  Idén halat ettünk, és kész 🙂

201601037

Kapcsolódó kép

2015.12.26.

SÜTI, a NAGYONBOCI 🙂

201601035

Betyár, Boróka kicsinye időközben új helyre került, hiszen egy tejhasznú kisbikával – azon túl, hogy folyamatosan könnyes szemmel csodáltuk a szépségét- valljuk be: nehezen lehet mit kezdeni.

Helyette még aznap hozzánk került Süti a “nagyonboci”.  Ő egy 75 %-ban magyartarka kicsi, akinek az édesanyja jelentős tejhozamot produkál, 35-38 litert naponta.  Jó választásnak bizonyult, mert egy hónap alatt a duplájára nőtt, lassan beéri Borókát, a pótmamáját, akivel  el sem mozdulnak egymás mellől.

Sokszor beleesem abba a csapdába, hogy “szemre” választok állatot, Sütivel is így történt. Megláttam a fotóját, és szerelem első látásra,  már indultunk is érte. Ott csodálkoztam rá csak igazán az anyja brutális méretére, és tejhozamára.

És persze Süti csokibarna foltjaira, amitől annyira egyedi ez a csöppség. És a pillái: egyik oldalon feketék, másik oldalon hófehérek.  Cuki nagyon, tényleg.

4 7

Sütivel nem titkolt szándékom az, hogy érlelt sajtjainkhoz a tejet ő fogja biztosítani. Persze ez majd csak két év múlva lesz így, addig szépen felnő és életet ad első kicsinyének.

 

Kapcsolódó kép

 

Isten hozott, kicsi Betyár!

2015.10.14.-én Boróka bocink életet adott kisfiának, Betyárnak. A mama és a kicsi is jól vannak!

201510141201510143  201510152201510154  201510155201510157

 

Kapcsolódó kép

MÁLNA 🙂

2014.09.03.-án új kiskecskénk érkezett, MÁLNA! Fajtatiszta szánentáli kislány!-nagyon előkelő tenyészetből származik (kékvérű) :):)
-cakkos a jobb füle
-nagyon kezes, bájos, pusziosztós, igazán nagyon cuki !
-2014. májusában született, tehát még baba
:)Akár hiszitek, akár nem, a nagyija 6 litereket ad. Eszementen várom, hogy jövő őszre ő is anyává váljon, és fincsi kecskesajtot és kecsketejes szappanokat gyárthassak az ő tejéből is :)))

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kapcsolódó kép

2014.07.12.

TIPI 🙂

Mindig őszinte csodálattal figyeltem azokat, akik valamiben különböznek a többiektől, és nem átlagosak. Számomra ez a művészetekben ütközik ki leginkább. Megtiszteltetés volt, hogy családunkból ismerhettem egy igazi hegedűvirtuózt, Herédi Jánost. Minden karácsonykor a lányaival rögtönzött házikoncertet adott nekünk, egekig emelve ezzel a szeretet ünnepének megható pillanatait. Gyönyörű volt a játéka, varázsos a személyisége. Elképedve néztem, ahogy bármilyen dalt gondolkodás nélkül, kotta mellőzésével elhúzott a hegedűjén. Jancsi lenyűgöző, igazi tehetség volt. Mikor kórházba került, megszerveztem titokban, hogy karmestere és pályatársai bemehessenek hozzá, és játszanak Neki egy kis szívmelengető muzsikát, mert tudtam, hogy ez a kis meglepetés segített volna Neki jobban lennie. Sajnos Jancsi ezt az egyetlen napot már nem tudta megvárni. Mindenki szerette Őt, nem túlzás, ha azt mondom, rajongtunk érte.

Sokkolóan gyorsan, és korán ment el közülünk.

 

Ugyanilyen szenvedéllyel figyelem a festőművészeket, akik gyakran úgy láttatnak dolgokat, ahogy addig nem is ismertem a világot. Van egy kedvenc képem, Jézus arca van rajta. Soha azelőtt nem láttam úgy lefestve, mint ott. Ehhez a képhez rendszeresen visszajárok, mert azon az arcon minden rajta van, ami fontos. Kislány voltam még, mikor először láttam. Átütő erejű találkozás volt. Emlékszem, már rég mennünk kellett volna, de én még mindig azt a festményt csodáltam tátott szájjal.

Művészetet, alázatot, az elkapott pillanatot, a festő tudását, szakmaiságát, értékrendjét közvetíti a  mű a szépségén kívűl. Nagyon profin van megkomponálva. Nem árulom el, hol van, ez az én titkom marad 🙂

 

A költőkhöz, írókhoz is hasonlóképpen állok hozzá. Honnan van bennük ez a tehetség, ez a megfoghatatlan tudás? Mi az a titok, ami nekik sajátjuk? Miért fogalmaz pont úgy Müller Péter, ahogy rajta kívűl senki sem tud? Az ember pedig csak homlokára csapja a kezét, hogy téééényleg, és nem érti, hogy ő miért nem tudja ezt még csak hasonlóan sem átgondolni. Minden tiszteletem az átlag feletti embereké, akik valami miatt pozitív értelemben kilógnak a sorból.

 

Most épp azon gondolkodom, hogy fogom átvezetni ezt a beköszönőt Tipire, a kiskacsánkra, mai blogom főhősére. 🙂 Sehogy. Inkább belevágok, és a végére megértitek a bevezetőt is. 🙂

Tipi egyáltalán nem átlagos kiskacsa. Sokkal különlegesebb Ő, mint egy normál szárnyas.

Idén született nálunk, a bűvös keltetőgépben, és napos korában még teljesen hasonlított a többiekhez, akikkel együtt kelt ki. Jött-ment, rendezkedett, élte a kiskacsák gondtalan életét a szárnyasoviban.

 

De valami nagyon gyorsan megváltozott. Tipi egyszercsak nem nőtt tovább. Pindurka maradt, sárga pelyhes, a többiek pedig tollat váltottak, és méretben gyorsan elhúztak mellette.

És Tipi számára elkezdődött a küzdelem az életért. Lecseréltem a kis edényeket nagyobbra, mert a növendék tyúkoknak és kacsáknak, kislibáknak és gyöngyösöknek a kisméretű itató már kevésnek bizonyult, és ki is pacsálták a vizet hamar. Tipi persze nem érte fel az új edényeket, neki mindig elkülönítve igyekeztem élelmet, vizet biztosítani, de a többiek erre is rárepültek. Mindent felettek és megittak előle, de ő rendületlenül küzdött, hogy odaférjen, és ő is tényező lehessen a baromfiudvarban. Ez a küzdelem pedig dacossá tette, így ő még akkor is megy, amikor mindenki más már meghátrálna. Nagyon hamar kibontakozott apró kis személyisége, ami bájosabb, mint bármely kiskacsáé akit korábban nevelgettem.

 

Megmutatom Nektek, hogy mekkora ő most, és akár hiszitek, akár nem, a vele együtt fotózott kacsával egyszerre, egy napon keltek ki!!!

A nagy fehér tesó még ülve is magasabb, mint ő. 🙂

Tipi arcán, ha szemből nézitek, kétoldalt van 1-1 kis folt, olyan, mint az egészségtől kicsattanó gyerekek piros pozsgás arca. Annyira cuki ettől 🙂

 

Ha bemegyek a szárnyasoviba, Tipi jön először oda hozzám. Félrebillenti az okos kis fejét, és nemcsak néz, de majdnem meg is szólal.

Nagyon okosan tud nézni.  Ha ember lenne, tudom, azt mondaná:

„Szia koránkelő Dorka! 🙂 Pazarul napsütéses reggelt Neked ! “

És mikor végeztem a reggeli teendőkkel, és mennék dolgozni, ő még lazán visszafordul, és ezt mondaná, ha beszélni tudna:

„Még egyszer: nagyon szép, idegrendszert-simogató napot kívánok Neked! 🙂 Ha ehhez elkelne némi külső segítség, akkor a masszív zenehallgatást és a zöldteát tudom ajánlani, mert mostanában magam is ilyenekkel szoktam élni „  És mondata végén próbál nagyon nyomatékosan nézni, és összeszedettnek tűnni ez a maroknyi palánta. Tuti egész héten ezt az egy mondatot gyakorolta, hogy hiba nélkül elmondja. 🙂 Zabálnivaló, de nem úgy, mint a többiek 🙂

 

Este pedig így köszönne el:

„Szívderítő napot hozó pitymallatra ébredj, Dorka!
(Hozzáadott értékként madárcsivittel kiegészítve. :))”

 

Ha leülök a földre a madárkák közé, Tipi odatotyog, és csipkedni kezdi a cipőfűzőmet. Máig nem tudom, miért teszi ezt, de én a barátság jeleként fogom fel. Határozottan kedvel engem, úgy hiszem. Persze, én őt még jobban, de a kicsi buksija ezt úgysem fogja fel.

 

Szeretem Tipivel megélni ezeket a reggeleket-estéket, és hétvégéket. Ő az abszolút favorit nálam. Mindig kap valami kis kényeztetést tőlem, márcsak azért is, mert olyan megejtően pinduri, és tényleg nagyon jó vele lenni! Neki külön roppantott kukoricát veszek, mert az egészet úgysem tudja lenyelni, extrafinom kaján van tartva, és gyakran igyekszem a többiektől kicsit elkerítve megszeretgetni. Utóbbira  azért vetül némi árny, hiszen Tipi imád fogócskázni, így nehéz elcsípni szeretgetés ügyben. Cipőfűző-rágás közben is folyamatosan figyel, és ha mozdul  a kezem, hogy simizzem, már curikkol is arrébb. Persze, ha elkapom, vígan elsimul a tenyeremben, és megnyugszik. Előtte viszont ijesztően tud dobogni a pici szíve, ezt símán érezni szoktam, ha sikerül becserkésznem. Ilyenkor motyog valamit, ( “na, már megint elkapott ez a fránya Dorka” – mondja kacsául ), és elfészkelődik a mancsomban.  Pontosan tudja, mi következik: már viszem is ki a fűre játszani.  Egyből fél oktávval feljebb csúszott hangon gügyögök vele, és ölel-em, és szeretgetem. 🙂

 

Tipi nagy király, mert direkt neki van egy külön kis kacsaúsztatója. (a másikba a nagyoktól úgysem fér be sosem). Ilyenkor a többi fehér kacsa visszasárgul kicsit az irigységtől, mert ők együtt osztoznak egy közös medencén.

Tipi ilyenkor csak hetykén hátranéz a hápogó bandára, és (esküszöm) vigyorogva csobban a „nagy” kékségbe.

 

Persze Tipié csak egy vájlingnyi víz, de neki ez  is hatalmas óceán. Imád fürdeni, és utána letottyan mellém a pokrócra. Olyan, mint egy igazi piknik, csak mi füvet eszünk, nem szendvicset. Tipi rendesen tolja, én meg gyerekkoromat visszaidézve, hosszú szálanként morzsolom a szám sarkában. Jó így együtt, nagyon békés. Gyönyörű a táj, jó messzire ellátni a kertünk végéből a távoli lankákig. Amíg szemlélődőm, Tipi igazgatja a pelyhes sárga, ázott kis „tollait”, mert neki még nem  fehéres, mint   a többieknek. Szerintem ő minikacsa marad, nem hiszem, hogy valaha is felnő. Én sem siettetem ezügyben, mert így tetszik, sárgán, pelyhesen. Határozottan van egy kis báj azokban a bestiákban akik csak nem akarnak felnőni, és dacolnak az idővel. Mintha nem a jövőbe törekednének, hanem bentragadtak volna az örök jelenben. Brilliáns elmék közt is ismerek hasonlót. 🙂

Egyébként pedig nekik van igazuk. Az ember mindig tervez, fontolgatja a jövőt, és mereng a múlton. A jelent viszont alig ÉLI meg valaki, de Tipi nagyon is.

„The past is only a memory,
the future a fantasy.
It’s only in the present
that we truly LIVE.”
“A múlt csak egy emlék,
a jövő csupán fantázia,
s csakis a jelenben
ÉLÜNK igazán.

 

Tipi egyébként meglepően sok önbizalommal rendelkezik. Ami szerintem tök egészséges. Időnként arcoskodik is, de ezt annyira bájosan teszi, hogy senki sem haragszik meg rá.  Az itt lévő fotón például pipiskedik, hogy magasabbnak tűnjön állva, mint amellette ülő alomtársa. 🙂 A nagyok meg direkt ráhagyják, mert Tipinek tudnia kell, hogy ő tényleg különleges.

Naggyon bírom a humorát, érti és gyakorolja is, és ez sokszor megnyilvánul a napi kis szeánszaink során. 🙂

Úgy hiszem, ha ember lenne, akkor precízen eligazodna a nagyvilág dolgaiban, még akkor is, ha nincs tv-je. De az életre való rálátását úgysem a sorozatokból és a teleshopból szerezné meg.  Megkockáztatom, rendkívűl pallérozott elméjű és éles eszű lenne. Ezt símán látom az okos kis fején. 🙂

 

És hogy a szeretetteljes, eszes, bölcs, érdeklődő, finom modorú, illemtudó, mindig előzékeny, de küzdeni tudó, kedves, bájos kis Tipi mit jelent nekem?

Ő Isten ajándéka, és a szívem leges-legcsücske. És pontosan tudom, hogy Ő ezt tudja.:)

 

Mosollyal,

Dorka

Kapcsolódó kép

 

 

2014.07.04.

NEKÜNK KÉT ANYUKÁNK VAN!

 

Megmosolyogtató, mennyien hiányoljátok az új bejegyzéseket. Lépten-nyomon meg vagyok állítva, és felszólítva, hogy írjak már valamit! Hiúságomat persze roppantmód legyezgetné, ha ez a “tehetséges írói vénámnak” lenne köszönhető, de sokkal inkább úgy érzem, hogy annak, mert arra vagytok kíváncsiak, miképp zajlik az élet a “farmon”.

Ilyenkor ezerrel kattog ám az agyam, mi legyen a következő blogbejegyzés tartalma. A mostani téma ma estére a kecskeólban hevert, meg is írom gyorsan.

Előzményként annyi, hogy tudjátok-e, miért csipognak már tojáson belül is a kiscsirkék? (egyáltalán, honnan van levegőjük?) Nos, az ok nagyon egyszerű. A csibék csipogással jelzik a többi tojáslakónak, hogy ők már curikkolnak kifelé lassan, és ideje a többinek is kikelni. Hiszitek vagy sem, a többiek hozzájuk gyorsulnak kelésben. 🙂 Mert bizony a kotlós otthagyja a tojásokat, amik egy bizonyos idő nem bújtak ki a többiekhez, és ennek a fordulatnak később még jelentősége lesz jelen blogban.

De hol vesz a csibe a tojáson belül levegőt? 🙂 Elmondom, a tojás tompa részénél van egy kis üreg, ezt a hártyát töri át a kiscsibe kelés előtt, és itt van pár órányi levegőtartaléka. 🙂 (nyugi, ezt én sem tudtam, mielőtt nem lettem tanyasi lyány)

 

Hazaérve a szokásos első utam az állatokhoz vitt 🙂 Gyerkőcök nyaralnak, Párom sincs még itthon, így volt szerencsém ismét elmélyedni a teendőkben.

A történet ott kezdődik, hogy mindhárom orpington tyúkom elkotlott. (Orpikról azt kell tudni, hogy sosem ettünk még, mert sajnáljuk levágni őket. Húsukat viszont Anglia szerte a legkiválóbb éttermekben kínálják, annyira ízletes)

Szóval a kotlósok kinéztek a kecskeólban két jó kis fészkelőhelyet, és összegyűjtögették az összes tyúk és kacsatojást. Az egyikük az egyik sarokban fészkelt be, a másik kettő egymás mellett szorosan a másik sarokban. Úgy láttam, az utóbbiak komolyabban vették a dolgukat, ezért átköltöztettem őket a szárnyasovi kecskepatáktól védettebb helyére. Ime:

A két kotlósom csak ült egymás mellett szorosan, hosszú heteken át. Két bő fészekalja tojás volt alattuk, az egyik alá pakoltam a kacsatojásokat, másik alatt fejlődtek a kiscsibék. De minden nap azt láttam, hogy barteleznek a tojásokkal folyamatosan. Két kacsatojás ide, három tyúktojás vissza. Esténként a tyúkanyók szemrehányó tekintetétől meg nem riadva újra és újra átpakoltam a fészkeket, kettészedve a két állomány tojásait.

De a tojások továbbra is  jöttek-mentek, én meg meguntam minden nap rendezgetni őket. Gondoltam, akkor ezt most rábízom a két észlényre, tegyék, amit akarnak, én feladom. 🙂

Amikor ma hazaértem, kíváncsian bekukkantottam az oviba, és ezt láttam: Kikeltek az első idei kiscsirkéink, akik már nem a keltetőgépben látták meg a napvilágot, hanem annak rendje és módja szerint az anyukáik alatt:

 

Mivel együtt keltették a tojásokat, így mindkét kotlós magáénak érzi a kikelt hat kiscsibét.

A kacsatojások pedig már félig kihűlve ott hevertek szégyenszemre a sarokban, őket nyilván záptojásnak minősítették a tyúkanyók. Pechükre a kiskacsáknak több ideig tart a fejlődésük, összeszedtem hát őket, és levittem a keltetőgépbe. Legyen esélyük az életre nekik is 🙂

 

 

Igazi élmény elnézni a két öreglányt, ahogy gardírozzák a kicsiket. Nagy az egyetértés, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a babáknak két anyukájuk is van.

A csibék pedig vidáman futkároznak egyik mamitól a másikig, ők pedig boldogan “kotyognak” nekik tyúknyelven.

Estére pedig szépen bebújtak a két anyuci szárnyai alá. 🙂

 

A fenti képen talán észrevettétek, hogy a két tyúkmaminak folytonossági hiány van tollaikból a hátukon. Elárulom, a többi csajnak is ilyen. Ennek is van magyarázata, mégpedig uruk és parancsolójuk, Sárkány. Ő az orpi tyúkok ura, és úgy általában az egész szárnyasnépé. Tekintélyes méretű, 5 kilós, széles mellkasú, kigyúrt macho, akiért döglenek a nők. Sárkány ezt bőszen ki is használja, és a hátukon ugrál egész nap. Meg is van az eredménye, nem igazán szokott terméketlen tojásunk lenni 🙂

Séta az aktuális háremhölggyel, kis duma a kecskével:

De hogy el ne feledjem, tollas népek terén két újdonságunk is van.

Egyik, hogy a kontyos kacagógerle párunknak is kibújt a kicsinye. Hát, elég durva látvány, csak erős idegzetűek olvassanak tovább!

Így néz k az 1 napos gerlefióka:

Gáz mi? Én szóltam!

De a gerlebabák igazából olyanok, mint a csúf kiskacsa meséből a hattyú. Idővel ilyen szép lesz, mint a többiek:

És az ereszünk alatt újból fészkel a házi rozsdafarkú is:

 

És hogy most se maradjatok négy lábú nélkül, megmutatom Calypso nyuszink kicsinyét. Ő már elpihent mára:

Jó éjszakát!

Mosollyal,

Dorka

Kapcsolódó kép

 

2014.05.27.

KERGE KECSKE 🙂

 

A kecskék új kihívást hoztak az amúgy edzett, kisállattartói múlttal rendelkező, nyugodt kis életembe. Tegnap a szomszédom volt itt, állatkáink egy héttel ezelőtt átlógtak hozzájuk, két gyümölcsfájukat tövig rágták, persze erről mi nem tudtunk. Tiszta ciki. 🙂

Az sem mellékes, hogy erdőszélen legelnek, bármennyi füvet tolhatnak, nekik pont a tiltott gyümölcs kellett. De hát kecskék, nincs mit csodálkozni.

Most vehetek két szilvafát, az emberem meg elülteti… más kertjében persze.

 Minap munkából hazaérve kiengedtem őket legelni, és mivel gondos gazda vagyok, természetesen odatettem a teli vödör vizet, ki ne száradjanak estig “szegények”. 🙂  Nyugodtan megvárták, míg a kert végéből a házig leérek (300 méter), majd iszonyú visításra fordultam meg. A kecskék úgy sírnak, mint a gyerekek, csak sokkal -sokkal hangosabban, kiabálva. Felérve az alábbi látvány tárult elém, melyben első ránézésre még nem is volt gyanús semmi, mindegyik legel, egy meg iszik:

Na de ezután már rögtön levágtam, mi a helyzet 🙂

Fogalmam sincs, hogy csinálta…. Megint egy tárgy, amit nem képesek rendeltetésszerűen használni.

 

A gödölye (nőstény kiskecske) sem marad el hülyeségben a tesójától. Ő mindig mászik, és mindig tudja, ha rosszat csinált, mert azonnal menekül. Ő kezdte el a tetőn járást is, lásd alább. 🙂

 

Egyébként akrobata is:

 

A környéken már  “szokásos”  látvány, hogy a néhány hónapos gida és gödölye fent van az előtetőn. Szerintetek? 🙂

 

Van egy valóban nagy méretű anyakecském, Bandika néni. Elég hülye neve van szegénynek, melyet nem én adtam, őt már így kaptam Orsitól, aki már szintén e névvel vette az előző helyről. Bandika néni a kecskenyáj és baricsoport vezére, senki nem meri megkérdőjelezni rátermettségét. (mi sem). Próbáltuk átkeresztelni Bambikára, de ez a név egyáltalán nem illett hozzá. A szép, szelíd Bambi nagyon nem ilyen… 🙂

Bandika néni erős, erőszakos, totálisan öntörvényű, aki rendet tart alattvalói között. Azonfelül igyekszik az egész baromfiudvart is kikészíteni, rendszeresen edzésben tartani (értsd, folyamatosan futtatni). Így a szárnyasnép még véletlenül sem szedi fel azt a kis plusz súlyt, ami kívánatossá tenné őket a család fazekában leves vagy sült formájában, teljesen hiába nyomom őket kukoricával, búzával is. A tyúkok és a kacsák acélos izomzatúra leszálkásodtak, mióta Bandika velünk él. Tulajdonképpen életvédelmi és túlélő edzéseket tart nekik. Talán öntudatlanul még hálásak is neki. 🙂

 

 

Bandikának van persze jó oldala is, nagyon gondos anya. Símán kihordta és megellette két gyönyörű kicsinyét, Csiperkét és Fülőkét.  A kicsik leválasztása után  rögtön három kisbárányt is örökbe fogadott, és szeretettel felnevelt.  (volt még másik kettő is, de őket másik kecske vette magához)  Az 5 db kisbarit 1 napos korukban kaptam. Ilyen picikék voltak, alig álltak a fogpiszkáló kis lábukon:

Mostanra, 3 hónaposan ilyen szép nagyok lettek:

Ilyen egy fincsi nyáreleji pihenés, Anya és öt gyermeke:

A kecskék egyébként hülyepofa vágásban is elsők. Pl. szeretnek belenyalni az objektívbe, így gyakran fejnehéz fotók készülnek róluk.

 

De tevefejet is tudnak vágni:

 

És bivalypofit is…

 

A kecskék barátkozó állatok. Addig, amig úri kedvük úgy tartja. Barátkozik egyszerre öt kecske is velem (rágják a ruhámat), de mindig csak akkor, mikor nem tudok velük foglalkozni. Pl. amig épp a hatodikat  fejem. Nem tudsz kapálózni, mert mindkét kezed tele van, az öt ganaj meg csak kóstolgat. Ha elzavarod őket, visszajönnek.

Zsombi néha jön segíteni, elterelni a figyelmüket 🙂

 

És itt van az én okos Kincsőm, a gyönyörűm. Milyen értelmes szeme van, nem?

Imádom, akkora jellem. Jön-megy, kísér ide-oda, és parázik, ha épp nem lát. 🙂

 

A kecskék amúgy nagy kertészek, tereprendezésben kiválóak, de lakberendezőnek sem utolsók.

Többek közt kőrisfáinkat meggyötörték,  emígyen:

 

A legszebb mégis az, mikor kiskecske születik, egy őrülttel több a portán 🙂 :

 

 

Így telnek a napok, egymás után, békésen az erdőszélen :

 

Mosollyal,

Dorka

 

Kapcsolódó kép

 

2014.05.16.

ROXY KUTYÁNK TÖRTÉNETE 🙂

avagy

„Amikor a kezed nyújtod egy barátod felé, a szívedet is felajánlod vele, és ezzel együtt az életed nagyobbik részét is.” /anonymus/

 

Közös életünk Roxyval sok-sok évvel ezelőtt kezdődött. Én még Érden laktam egy családi házban, és épp kellett egy kutya a hatalmas dogunk mellé. Régóta szemezgettem a szetterekkel, mindig tetszettek. Mivel kisgyerekeink voltak, evidens volt, hogy gyerekbarát kutya kell, aki okos, kedves, szelíd, jó fej. Aki bírja a nagy csavargásokat, egyszóval igazi családi kutya.

Nekiálltam hát szettert vadászni a neten, a rám annyira jellemző vehemenciával. „holnap már késő, nekem MOST kell.”. Ír szettert akartam, de angol is jöhetett volna. Végül kiszúrtam egy hirdetést, Vácról ingyen elhozható egy kutya, aki két éves volt akkor. Gordon szetter. Az meg milyen? Fogalmam sem volt róla, milyen lehet élőben, mert csupán képen láttam addig.

 

El is mentünk érte.  Az ottani helyzet azonban ijesztő volt.

A kutyát egy 2*2 méteres betonketrecben tartották, persze a kert csodaszép volt mellette. De ő ezt csak a rácsokon keresztül szemlélhette.. Finoman kérdeztünk rá, mi miatt tartják így a kutyát, és miért adják ingyen? A válasz  minket is meglepett, azt mondták, sosem szerették őt. Snauzereket tartottak előtte, és a szetter jellemét nem  tudták elfogadni, nem szerette meg a család. Akkor még nem tudtuk, hogy több szetterük is volt, de csak Roxy tudott életben maradni….

Egymásra néztünk az akkori párommal, és azonnal döntöttünk, visszük! Ezt a kutyát menteni KELL!

 

A kezdet keserves volt. Roxy nem ismerte a pórázt, de ez hagyján. Azt sem tudta, mi a fű, hiszen két éves koráig még csak rá se lépett. A hátsóját nagyon féltette, gyaníthatóan bántották korábban. Kozmetikában még ma is húzza, amikor nyírják, hajlamos sírni a „fájdalomtól”, amíg a szőrével foglalkoznak. Amikor hozzánk került, két hétig csak kúszott a földön, nem mert a lábára állni. Nem csak azért, mert új helyen volt, hanem egyszerűen azért, mert nem ismert semmit a környezetéből, sem a talajt, sem a simogatást, sem a kedves szavakat, sem a normális ételt. Félt, félt folyamatosan. A Roxy nevet még az előző “gazdái” adták neki, nekem nem annyira tetszett, de úgy voltam vele, legalább ez maradjon állandó az életében, ha már ennyi változást kell megélnie. Harmadik héten kezdett oldódni, rájött, hogy köztünk talán mégsem olyan rossz neki. Kezdett kinyílni, mert boldog lenni, és lassan megértette, hogy végre HAZAÉRT.

 

Felkerestem azt a tenyésztőt, aki őt Vácra adta. Kiderült, hogy két kiskutyát vittek el, de a másik kicsi pár hetes korában elpusztult az új „gazdinál”. Roxy végigküzdött két évet, mielőtt hozzánk került.

 

Hamar kezdett megmutatkozni az igazi természete. Öt kutyám volt eddig, de Roxy az egyetlen, akit felnőttként mentettünk. Döbbenetes különbség van a viselkedésében azon kutyáinkkal szemben, akik kiskoruk óta éltek velünk. Semennyi szeretet nem elég, még 8 év múlva is pótolni próbálja, amit élete elején elmulasztott, önhibáján kívűl persze.  Mindig jön, mindig simogatást kunyerál, ha nem mozdulsz meg, akkor a kezed alá tolja a fejét. Nem tolakodóan teszi mindezt, csak úgy, szeretetből. Ha nem simogatod meg, Rádnéz azokkal a meleg barna szemeivel, és úgysem tudsz ellenállni. Igen, ezekkel:

 

Ha magadban vigyorogsz, és próbálsz tovább keménykedni, és direkt nem mozdul simire a tenyered, akkor halkan megszólal: vu-vu-vuuuu. Ez most elég hülyén hangzik így leírva, de ha köríteném hozzá a hangot is, egyből megértenétek, miről van szó. :D.

Nézzétek meg a fenti képet. Kocsiban mindig így utazik. Odafordulva hozzám, kis mancsai a váltó mellett, és mindig ugyanígy fekszik. Eszementen édes, igaz?

Mindig a nyomunkban van, mindig kedveskedik, mindig rengeteg örömet ad. Valami olyasmit tud Ő, azzal a mérhetetlen bölcsességével, ami csak keveseknek adódik meg. Bizony, sok ember tanulhatna Tőle!  Nem tolakszik, tudja hol a helye, mégis láthatatlanul de állandóan köztünk él, létezik, lélegzik, jelen van, és ez annyira jó! Nincsenek szavak, csak a szemébe kell nézni, és benne van a világmindenség.

 

A történetünk Roxyval rossz irányba fordult, mikor az érdi házból a válásom miatt költözni kellett. Tudtam, hogy lesz másik házam, de mivel akkor albérletben éltem a gyerekeimmel, nem vihettem magammal ŐT. Nem tudtam hova tenni, így egy ismerős ismerőse Érden befogadta átmeneti ideig. Roxy egy telket őrzött, mi pedig sűrűn látogattuk, de már akkor gyanút foghattam volna, mert nem engedtek kerítésen belül. A saját kutyánkat csak kívűlről simizhettük, etethettük, pedig a kutya ideiglenesen volt náluk. Roxy nem értette, miért hagytuk ott, és miért csak látogatjuk , mi meg nem tudtuk neki elmondani, hogy ez csak kényszermegoldás, és nem tart már sokáig. Minden erőmmel azon voltam, hogy a kutyát visszahozzam, és megoldjam a lakhatásom a két kisgyermekemmel együtt. Egyik nap, mikor Roxyhoz mentünk, elkeseredve láttam, hogy tele van bolhával. Azonnal mentem az állatpatikába, vettem spot-ont, és lekezeltem vele. A rácson csak a mancsa fért át, ahol értem, ott kezeltem. A szomszéd meglátta, és felnyomott a „gazdájának”, aki másnapra eltűntette Roxy-t. Azonnal számonkértem, hova vitte, de ő közölte, hogy „soha többé nem fogom látni, mert megdöglött. „  Képzelhetitek azt a rémületet, amin átmentünk!  El sem tudtunk köszönni Tőle. Hogyhogy „megdöglött”? Mi történt??? Nem értettük. De nem mondtak többet, elzavartak a kapu elől. Tudtam, hogy valami nincs rendben, éreztem, hogy Roxy él, csak meg kell találnom valahol. És elkezdődött a vesszőfutás….

 

Ha elvesztessz egy kutyát, akit nagyon szeretsz, és életed részének tekinted, bármit megteszel, hogy előkerítsd. Első körben rendőrség, de ők nem tudtak akkor segíteni. Majd körlevél ment a neten fellelhető országos listákon összegyűjtött állatorvosoknak a kutyám chip számával, leírásával. A nyivlántartásban köröztetni kezdtem, és jeleztem, hogy lopott kutya, akinek a regisztrációja még az én nevemen volt az állatorvosi nyilvántartás szerint is. Abban reménykedtem, hogy akinek eladták, az csak elviszi oltani, mert nem tudja, hogy mi rendszeresen oltattuk. Hónapokig nem történt semmi, „csak” annyi, hogy vettem egy lakást, ahova jöhetett volna Roxy haza, mihozzánk.

 

Egyre elkeseredettebben kerestem, plakáltoltam a környéken, kerestem tenyésztőknél, hátha odakerült, hirdettem az egyik kereskedelmi rádió oldalán, tényleg mindent megtettem, hogy felleljem. Sokan segíteni próbáltak, de nem akadtunk a nyomára. Közben tél lett. Tudtam, éreztem, hogy él. Időközben felvettem a kapcsolatot a helyi állatvédőrség képviselőjével. Nevét nem írhatom le, mert korábban kérte, ne tegyem. Nem hangos dobszólót várt a tettéért, ő „csak” tette a dolgát..

Elment azokhoz az emberekhez, akik ideiglenesen befogadták Roxy-t, én meg tűkön ülve vártam a híreket, mit tud kihúzni belőlük. Kemény fellépésű srác, így végre ő legalább megtudta, hol lakik a kutyám. El nem hiszitek, egész végig ugyanabban a városban volt! Hányszor elmentem abba az utcába is keresni korábban!!!

Az ideiglenes befogadók elvitték Őt a barátjukhoz. Hamar kiderült, miért lopták el: megnézték a neten, hogy  akár 100 ezret is kérhetnek egy kiskutyáért, így megpróbálták szaporítani, persze annyi eszük nem volt, hogy végiggondolják, lehet, hogy a kutyát mi annak idején már ivartalaníttattuk. Ők meg bőszen várták a gyerekáldást, ami csak nem jött…..

Mivel már tudtam a címet, azonnal mennem kellett megnézni a kutyát, hogy jól van-e. Az állatvédőr srác megkért, ne okozzak feltűnést, ne szálljak ki a kocsiból, ne csináljak önbíráskodást, és ne hozzam el a kutyát, csak hivatalos úton tehetem meg. Ez rendben is volt, de Roxyt azonnal látnom kellett!

 

Rögtön indultam is. Ötször mentem végig az úton, de a kutyát nem láttam. Talán a kert  hátuljában tartják elzárva. Hazamentem. De nem volt nyugtom, fél óra múlva újra odavitt a szívem. Nagyon lassan, csendben közeledtem a kocsival a házhoz. És ahogy elmentem mellette, Roxy meghallotta az oly ismerős autó hangját, amit szerintem ezer közül is megismerne, annyit utaztunk már együtt. Rohant, rohant a kerítéshez, én pedig végre megláttam. Istenem, megvan!!! Alig ismertem meg, úgy nézett ki szegény.

Tudta, hogy nem szólalhat meg, egy hangot sem ugatott. Tudta, hogy nem kelthet feltűnést. Okos volt, mint mindig, és hihetetlen szemekkel nézett rám, közben meg úgy riszálta a kis valagát, hogy majdnem szétesett derékban. Nyeltem vissza a könnyeimet, hiszen olyan nagyon szerettem! Jesszusom, ahogy kinézett! Elhanyagolt volt, és hatalmas bundája volt, tele elhalt szőrrel, és nyári bogánccsal, olyan volt, mint egy loncsos medve. A kocsiból nem szállhattam ki, Roxy meg nem értette, miért nem ölelem át rögtön, és viszem haza. Nézett utánam, nekem meg csak hullottak a könnyeim. Visszafordultam és még egyszer elmentem a ház előtt. Rákacsintottam, és azt suttogtam, “nem kell már sokáig várnod, bízhatsz bennem, hazaviszlek!!!”  Végig ott állt a kerítésnél, amig el nem tűntem a kanyarban. Azonnal a rendőrségre mentem, segítséget kértem a visszakobzáshoz, a rendőrők aznap egy késő éjszakai időpontot javasoltak. Egy doktornő folyamatos készenlétben volt, és volt olyan kedves, hogy vállalta, hogy éjjel a rendőrökkel együtt kijön a helyszínre, és chippet olvas, kutyát vizsgál.  A törzskönyve, oltási könyve nálam volt, a chip száma is ott volt. Esett a havas eső, mi becsengettünk, remegő lábakkal álltam ott, Roxy meg remegő lábakkal, nyüszítve  kapaszkodott a kerítése, hogy minél közelebb legyen hozzám. Kijöttek a házból az ott lakók, a rendőrők felszólították őket, hogy adják ki a kutyát, de nem adták. Ment a huzavona, az idő meg ólomlábakon járt. Aztán nagy üvöltözések közepedte kilökték az  utcára, még jól bele is rúgtak, minősíthetetlen stílusban szitkozódva. A kutyám meg boldogan rohant a karjaimba. A kapun  kívűl a doki leolvasta a chippet, a rendőrök látták, hogy a szám egyezik a nálam lévővel. Ezúton is hálás vagyok a rendőrőknek és az állatvédőr srácnak, illetve a doktornőnek, és Lakos Györgynek, akik segítettek visszakapnom Őt. A járőrkocsival hazáig kísértek, és köröztek jó darabig az utcában, mert attól féltek, hogy bajom esik, rámtalálnak és visszaveszik a kutyát, stb.  Nagyon kedvesek voltak a rend őrei, tényleg. Életemben először éreztem, hogy szolgálnak és védenek.

 

Hazaértünk és végre megnézehettem  a hónapok óta nem látott kutyámat. Elkeserítő állapotban volt.  Rettenetesen el volt hanyagolva, testileg-lelkileg meggyötörve. Szetter létére így nézett ki:

 

 

Hazakerülése másnapján, kozmetika után ilyen szép lett. Akkor vigyorgott először rám  megtalálása óta:

 

Kivettem pár nap szabadságot miatta, hogy együtt lehessünk.  El sem mozdult mellőlem. Sokkal csendesebb volt, mint korábban, elmaradtak a jókedvű nyöszörgései, semmit nem csinált egész nap, csak árnyékként követett mindenhova. Hogy tudod egy lelki sérült kutyának elmagyarázni, hogy soha többet nem hagyod magára, és ismét bízhat benned? Sehogy. Felvállalva a konfliktust bevittem a munkahelyemre magammal egy hétre. Jött-ment velem mindenhova, nekem meg folyamatosan magyaráznom kellett, mit keres bent a cégnél egy kutyus. Nem mindenki tolerálta, de nem érdekelt. A többség jó fej volt, és nagyon sok szeretetet kapott a kollégáktól is, ami neki akkor nagyon jól is jött.

 

Szép lassan ismét felépült, lelkileg helyrebillent, és már újra a régi kutyám lett belőle.

Kiderült, óriási szerencsém volt, hogy Roxyt nem külföldre lopták el. A doktornő hihetetlen történeteket mesélt arról, hogy teszik “láthatatlanná” a chipes kutyákat, akiknek a gazdájuk soha nem fog a nyomára bukkanni. Ha így lett volna, sosem találom meg a kutyámat.

Roxy ma már a hatalmas tanyánkon él velünk.

Már őszül a pofija.

Már picit lassabb a kajla mozgása.

Már csak minden második szarvas után indul csaholva az erdei ösvényen.

Már kevesebbet fut, de ugyanolyan csámpás hátulról nézve, mint a legelső alkalommal, mikor beleszerettem, és ez  mindig megnevettet.

 

Csak nézem, nézem Őt, a gyönyörű beszédes szemeit, és hálát adok a sorsnak hogy egy ilyen kutyával ajándékozta meg az életem. Roxy által megismertem azt a feltétlen szeretetet, ragaszkodást, hűséget, amit csak a legkifinomultabb lelkektől kaphat meg az ember. Egy igazi jóbaráttól.

Sosem hagyott cserben, és én sem fogom soha. Remélem nagyon sokáig velünk lehet még! Vigyázunk rá, és nagyon , nagyon szeretjük ŐT!

 

Néhány kép Róla:

Itt haverjával, a kék dogunkkal 7 évvel ezelőtt:

7 évvel ezelőtt ilyen volt:

 

Mára komoly, idős hölgy lett belőle, a legtöbb szeretettel, amit egy kutya adhat:

Mosollyal,

Dorka

UI: ROXY 2015. TAVASZÁN, 14 ÉVESEN AZ ÖRÖK KUTYAMEZŐKRE TÁVOZOTT, HATALMAS ŰRT HAGYVA MAGA UTÁN. MEGADATOTT SZÁMOMRA, HOGY AZ UTOLSÓ ÓRÁIBAN VELE LEHETTEM, A KARJAIM KÖZT SZENDERÜLT ÁT A SZIVÁRVÁNYHÍDON.  NEM TUDOM SZAVAKBA ÖNTENI, MIT ÉRZEK….

ISTEN VELED, KICSI LÁNY! SOHA NEM LESZ ILYEN TÜNDÉRI KUTYÁNK TÖBBET!

Kapcsolódó kép

 

 

2014.05.07.

MULTI  VS  UFÓ 🙂

 

 

A helyzet nem egyszerű minálunk. :). Közel 20 éve egy nagy multinál dolgozom, teljes állásban.  (a négy gyerek és a nagy távolság ellenére is)

 

Mióta a Vértesben lakom, és állattartásra is adtam a fejem, határozottan érzem, hogy kollégáim között  egyre  jobban „ufósodom”. Néha rájövök, hogy jobb lenne befogni a szám, és nem azonnal kikürtölni az örömömet a  melóhelyemen, hogy „képzeljétek, reggel kikelt négy kiscsirkém, három fekete, és egy sárga!„  Egyik kollégám, hívjuk Csabinak, (merthogy ez a neve),  sosem mulasztja el megkérdezni ilyenkor: „Dórikám, hozzál már be egyet, olyan jól mutatna a hármas horgomon, mert megyek hétvégén harcsázni.” Persze Csabinak csak a szája nagy, amúgy galamblelkű, de ezt még magának sem vallja be. Sosem tudna bántani egy állatot sem, de azért csak rátesz egy lapáttal: nyulat is kér pörköltbe, meg talpas tyúkot Rudi kutyának vacsorára. Aztán jót röhögünk ezen mindannyian.

 

De -amilyen hülye vagyok- elújságolom a cégnél azt is, ha épp két decivel több tejet adott Kincső kecském tegnap, mint tegnap előtt.   A kollégáim, akiket amúgy tényleg kedvelek, nem értik például, hogy miért jó felmászni a gyerekekkel a szalmabálák tetejére, azt meg végképp, hogy mekkora öröm a derekamat leszakítva, de frissen kipucoltva a kecskeól,  friss szalmával felszórva. És miért sírtam el magam, mikor tavaly ősszel a nálam lévő legelső tyúk megajándékozott  a legelső tojásával, az meg végképp titok, hogy ezt le is fotóztam.  Azt már el sem mesélem, hogy reggel 5.-kor mekkora élvezet felkelni, és kivánszorogni az állatok közé, (igen, télen is, fagyban is), és megnézni, hogy mindenki jól van-e, és alaposan megreggeliztetni őket.  A kivánszorgás nem is jó szó, mert csak az ágytól a ház ajtajáig tart , de amint ott kilépsz, és beszívod a semmihez sem hasonlítható Vértesi friss levegőt, igenis megújul a lelked, és szinte repülsz az állatok közé, kipirulva, örömmel.

A multinál nem mondhatod el, hogy beszélgetsz velük, és ők igenis értik, amit mondassz. Ha nem is a szavaidat, de a szeretetet mindenképp, amivel gondozod őket.  Hogy mindig van néhány kis szemtelen, aki csak nem megy arrébb, ha nem kap egy almával többet, mint a többiek, és persze, hogy úgyis odaadod vigyorogva nekik.  Egy multicég tök máshogy működik, itt nem sikk ezekről beszélgetni. Meghallgatnak persze, mert kedvesek, és volt gyerekszobájuk, de itt fontos emberek vannak, fontos problémákkal, ezek mellett eltörpül az ember mindennapi kis vidámsága. Hogy is magyarázhatnám meg nekik, hogy mit jelent egy Monori börze? Az ember szíve már hetekkel előtte bizsereg, és tervezgeti, mit visz haza. Tegnap azt találtam mondani otthon, behajtogatok egy lámát is a kombim csomagtartójába, és hazahozom, ha arról van szó. Párom elnéző mosolya közepedte erről azért letettem. 🙂

 

Ha körbenézek magam körül (nem a munkahelyemen, hanem általában) az emberek nagy részének a külsőségek fontosak. Milyen márkás ruhában jársz (mert az átlag ruhák már nem jók, csak a Z..a, meg a többi), milyen cipő van rajtad, mekkora a házad és az hogy van berendezve, hány autó van a családban, sőt, ezek mennyire extrák. Sosem értettem azt, hogy másoknak mi okoz abban örömet, ha megveszik a 20.-ik cipőjüket vagy a sokadik extrém drága cuccukat az extrém drága helyeken. Értem én, hogy a többiek is ott  veszik, és lépést kell tartani a fogyasztói társadalommal, de….. minek?

Ők próbálják nekem megmagyarázni, de én ezt  nem értem. Ők meg engem nem értenek. És csak  távolodunk egymástól.

 

Nem értek egyet azzal, hogy a média betol az arcunkba mindent, szinte üvöltve, határozottan, „visszautasíthatatlanul” „csak most akciósan”.  Vedd meg ezt, vedd meg azt, fogyassz! Platkáton, tv-ben, reklámban, újságban ordítanak a hirdetések. A gyomrom is összeszorul tőle.

És tudatosan elhatárolódom ettől.  Amit lehet, magam állítok elő, kecskesajtot például, nemsokára szappant is készíteni fogok, mégpedig kecsketejest, mert jó a gyerkőcök száraz bőrére. Tojás mindig van, és tyúk is a levesbe, ami ezerszer jobb ízű, mint a bolti vacak. Magam termelem a zöldséget, és sok a gyümölcsfánk is, amihez idén még ötöt ültettem…. mert nem bírok magammal.

 

Teljes metamorfózison estem át, mióta ezen a mesés vidéken élek és rájöttem, egész életemben ezt a nyugalmat, és ezt az életet vágytam.  Érdekes merengeni ezeken a dolgokon egy nagy séta közben a közelben a szabadban. Tényleg, mennyire másképp éli mindenki az életét, és mennyire más dolgok fontosak egyik embernek, mint a másiknak. Kit ez, kit az tesz boldoggá, elégedetté.

 

Kisfiam osztályfőnöke a minap megkérdezte a gyereket: Zsombikám, külön emberetek van erre a sok állatra felfogadva? Zsombi meg teljes természetességgel válaszolt: „Nem, ezt anyukám szokta intézni”.  🙂 Közben meg hallom ám, hogy az osztálytársak kirándulást terveznek hozzánk, mert a Fiam annyira élvezetesen mesél a nálunk lévő dolgokról, hogy már minden gyerek hozzánk akar eljönni.  Örülnék is neki, megmondom őszintén. Legalább a fogékony, fiatal kis lelkeknek meg lehetne mutatni azt,  hogy a csirkét nem nylonzacskó, hanem toll borítja, és miképp lehet az életet másképp is élni, mint számítógép és tablet  bűvöletében, okostelefonnal és méregdrága luxuskocsikkal járkálva.  Ezzel a véleményemmel nem minősíteni szeretnék, inkább csak átgondolásra bírni azokat, akik fogékonyak rá.

 

Hol vannak már azok a gyerekek, akik a játszótéren lehetnek  a többiekkel, bunkert építenek az erdőben, jókat játszanak a haverokkal a természetben? Vagy eljárnak sportolni, közösségépítő tevékenységet végezni? A mai lurkókat  a szülők inkább leültetik egyedül a számítógép, TV elé, mert akkor legalább csend van otthon. (tisztelet a nagyon kevés kivételnek!) Elsivárosodott lelkű, barátkozni képtelen, valódi élet nélküli emberpalántákat látok ilyenkor.  Mennyivel tartalmasabb is lehetne az életük !!!!

 

Én boldog vagyok.  Családom a boldogságom alapja, (Párom, Gyerekek, Anyukám, Tesóm) kitöltik az életemet, nagyon jó köztük, velük létezni. Csodás gyerkőceink vannak, akik mindenben segítenek, és hihetetlenül jó fej mindegyikük.

Boldogságom másik részét hívjuk egyszerűen csak Vértesnek, és ebben talán minden benne van, ami fontos nekem, nekünk.

 

Mosollyal,

Dorka

 

 

 

Kapcsolódó kép

 

2014.05.04.

KIFUTÓ ÉPÍTÉS, ÚJ LAKÓ ÉRKEZÉSE 

 

Sokat vívódtam rajta, legyen-e blog a honlapon. Eddig nem láttam értelmét, minek? Napjainkban mindenki csak blogol, közzéteszi élete minden kis mozzanatát, amire rajta kívűl valszeg nagyon kevesen kíváncsiak csak. Eltűnt a magánélet, az intimitás, és betolnak a másik ember arcába mindent, ami a blogolók számára fontos. És ezzel igazából sosem értettem egyet.

 

Joggal merül fel a kérdés, akkor mi a fenéért kezdek én is írni? Hát, nem magam miatt, az biztos 🙂 Sokan ismerik már a tenyészetet, és akik voltak már nyusziért, gyakran kérdezgetik, mi miatt nem osztom meg ezt a CSODÁT, amiben élhetünk, létezünk, azt a környezetet, ami körbevesz minket.

Igen, valóban szerencsések vagyunk. Családommal együtt olyan helyen és jó levegőn töltjük a mindennapjainkat, melyek azt hiszem, keveseknek adódik meg. Ide a Vértesbe kirándulni jönnek az emberek, mi pedig itt élünk 🙂 . Sokszor elnézem a tanösvényen kiránduló családokat, mennyire rá tudnak mindenre csodálkozni, ami nekünk oly természetessé vált. Persze én sem így kezdtem. Érdről jártam a Vértesbe gombászni és nagyokat kirándulni, ez volt az egyik kedvenc helyem. Elmondhatatlan az a szépség, amivel itt szembesül az egyszeri, túrázni vágyó ember. Tájvédelmi körzet ez, rengeteg ösvénnyel a környező erdőkben. Igazán sok vadat lehet látni, számomra az egyik legnagyobb élmény, hogy borzok is laknak erre szabadon, tényleg nagyon cukik, de kártékonyságuk miatt sokan nem szeretik őket. De van felénk őz, szarvas, vaddisznók, rengeteg madár, mókus és vadnyul is.

Az életem úgy alakult, hogy egy ideje itt élhetek. Négy gyerkőcöt nevelünk Párommal együtt.

Az elmúlt napokban két kiemelkedő dolog is történt, melyet szeretnék Veletek képekben is megosztani. 🙂

 

1. Elkezdtük és befejeztük kertünk egy részében az állatok -elsősorban a kecskék-bárányok- kifutóját. Persze van még rajta mit alakítani, és még együtt vannak a szárnyasnéppel is, ami nem túl szerencsés, de nemsokára elválasztjuk őket. Ezzel együtt az összes nyuszi és fürj is felköltözött a korábbi “nyerges” részbe, így végre minden állat együtt van és nem kell ezerfelé rohangálni etetéskor, gondozáskor. Csak az ovi maradt lent, a napos, frissen kelt csibék és kiskacsák.

Most nagyon fáradtak de boldogok vagyunk, hogy elkészült, megépült, és gyönyörű lett.  Örök hála érte a két főépítésznek, Mikinek és Lacinak.

Íme:

A három lány nagyon dolgozik:

 

Meseszép hely, igaz? 🙂 Most, ahogy így elnézem a méretét, két strucc még símán elférne, meg három elefánt, meg…. 🙂

 

Zsombi  bunker építésben jeleskedik a kifutó túloldalán 🙂 :

 

Az állatsereglet belakja az új helyét 🙂 :

 

2. Persze négy kecske nem kecske, kellett ötödik is. (rövidesen születik a hatodik (hetedik?)) 🙂

 

Kincs-Ő tegnap, 2014.05.03.-án érkezett hozzánk, a Gyúrói Kecskés családtól kaptuk. Noémi és párja, valamint kislányuk eljöttek hozzánk, és elhozták ŐT, egy bartel keretében. Noémiék előtt le a kalappal, délelőtt piacoztak, fáradtan hazaestek, és a legnagyobb vihar, és szakadó eső és 6 fok ellenére elhozták hozzánk Kincsőt. Ezúton is köszönöm a kedvességüket! 🙂

Nagyon szeretnénk Kincsőnek jó helyet biztosítani, bízom benne, hogy örül, hogy itt lakhat. Hihetetlen édes, szelíd kecskehölgy, odarakod-ottmarad, ami valljuk be, kecskék között nem típusos viselkedésforma.

A falkaösztön erősen jellemző rá, teljesen bepánikol, ha nem látja a többi kecskét. Ma egy liter tejjel ajándékozott meg minket, de ezt betudom az izgalomnak, hogy új helyen van. 🙂 Lesz ez még jóval több is 🙂

 

 

Azért a kecskejellem Nála is megmutatkozik, ő is akrobata, és bármire képes, hogy lezabálja a frissen permetezett gyümölcsfa levelét a szomszédból… Mert nincs mellette egy hektár, amit legelhetne, neki a szomszédé kell. Biztos zöldebb 🙂

Mosollyal,

Dorka

 

 Kapcsolódó kép